Ma volt szerencsém végigülni Dopeman perének első részét. A tárgyalás alatt végig nem sikerült teljes bizonyossággal eldöntenem, hogy vajon vannak-e a teremben kandi kamerák, vagy pedig ez az egész véresen komoly.
De nem arról szeretnék most beszélni, hogy mi fér bele a politikai vélemény-nyilvánítás fogalmába, nem is arról, hogy Dopeman – meg nem vádolt bűntársaival együtt – megvalósította-e azt a bűncselekményt, ami a vádiratban áll. A szólásszabadságról, előadói szabadságról sem szeretnék most írni.
Ami igazán megmozgatta a fantáziámat, az annak az elképzelt jelenetnek a lejátszása a fejemben, amint békében ülök otthon a tévé előtt, látom, hogy nagyjaink valami elképesztő ostobaságot tesznek épp (pl. a bevándorlókról szóló plakátkampányuk kiszivárgott terveit), ezen én felháborodom, megbotránkozom, elkezdek félni (másnap a nem létező unokám sírva fakad), napokig álmatlanul forgolódom az ágyban, talán még sírok is. (Ennyire akkor borultam ki utoljára, amikor a Plútót lefokozták.) Hosszas tépelődés után bebattyogok a rendőrségre, és ott feljelentem a miniszterelnököt, mert felháborított, megbotránkoztatott, és beparáztatott (és különben se rá szavaztam, tehát dögöljön meg a szomszédjának a lova is).
Gyakorlatilag ezt megtehetném szinte naponta. Kár, hogy egyetlen házmester sem volt a felmenőim között. Pedig ha lett volna, most lehetne egy új hobbim.
Tehát új hobbi helyett inkább megpróbálom elképzelni, hogy egy ilyen aktus (egy diktátor szobortestére ráapplikálni egy politikus fejét, majd ezt ledönteni) valakiben tényleg megbotránkozást kelt. Elképzelem, megvan. Tényleg. Valóban erős politikai gesztus, nagyon erős szimbolikával: Viktorunk egy diktátor. Persze – mivel eleve rossz a májam – felmerül bennem a kérdés, hogy vajon nem ennek az explicit megfogalmazása az, ami valójában megbotránkoztat egyeseket?
Úgy vélem, hogy ebben az országban a racionális közbeszédnek, a politikai párbeszédnek már régen annyi. Nincs meg az origó, amikor elkezdtük áthelyezni a racionalitásról a szimbólumok világára a hangsúlyokat, de amikor a kormányzat magas köreiből azt nyilatkozhatja valaki, hogy nem tudjuk fogadni a menekülteket, mert el kell tartanunk nyolcszázezer cigányt, akkor azt hiszem már mindegy. Amikor komolyan felmerül, hogy állami ismerkedési esteket szervezzenek fiataloknak, vagy végigródsózza a miniszterelnök Európát azzal, hogy halálbüntetés, szimbolizálva ezzel, hogy mi milyen faszagyerekek is vagyunk, majd azzal, hogy mégse, akkor milyen politikai racionalitásról beszélhetünk? Hát nem teljesen érthető, ha a „másik oldal” is erős szimbólumokhoz nyúl nagyritkán? Pl. egy szobor ledöntéséhez.
Vissza kellene térnünk – mindannyiunknak, ennek az országnak – a racionális közbeszédhez, a valódi gondokhoz, beszélhetnénk költségvetésről, meg egészségügyi rendszerről, arról, hogy milyen is legyen ez az ország. De nem tesszük. Helyette nemzeti büszkeségről, meg diktáló Brüsszelről – helyesebben nekünk nem diktáló Brüsszelről – beszélünk, rágjuk a gumicsontokat, álkonzultálunk, hisztizünk az álkonzultáció miatt, felháborodunk, megbotránkozunk. És persze politikusainknak pedig hagyjuk, hogy ne a lényegről beszéljenek, legyenek azok kormányon vagy pedig ellenzékben.
A düledező háztömb házmesterei pedig azon vitáznak, hogy Dopeman mozdulata megér-e néhány év börtönt, vagy sem. Addig sem kell azzal foglalkozni, hogy az udvar fel legyen söpörve, vagy a nagyságos úr barátai már megint éjszakába menően hangoskodtak, miközben kilopták Mici néni ablakából a muskátlikat és elvitték a prakkert.
BB