Nem volt szabad az Ország, még annyira sem, mint a mostani. „Létező szocializmusnak” hívták. A diktatúra már nem volt olyan kemény, mint huszonöt évvel azelőtt. De a Rendszer keményen megtorolta a hivatalossal ellentétes véleményeket, azok csak súgva, baráti körben hangzottak el. A besúgástól, büntetéstől, ellehetetlenüléstől való félelem tartotta egyben a Rendszert. És valóban: a Rendszer nyilvántartotta barátait és ellenfeleit. Ez utóbbiak nem voltak olyan sokan, hogy nehéz feladat lett volna nyilvántartásuk. És az ellenfelek mellett előbb utóbb akadt egy-két, nehéznek ígérkező esetben még több ember, aki rendszeresen tájékoztatta a Rendszer Fenntartóit arról, hogy hol mi hangzott el, mit írtak le, kihez jutott el, amit leírtak. De a besúgási rendszer nem volt tökéletes, állandó karbantartást, bővítést igényelt, és az ellenfelek száma is ‒ lassan ‒ szaporodott: egyre többen voltak, akik nem eléggé féltek, így megfigyelendők­ké váltak. A rendszer szorgalmas adatgyűjtőin olykor úrrá lett az ilyen Rendszerek természetes velejárója: a paranoia. Már ellenőrizték az ellenőröket is, újabb és újabb besúgókra lett szükség. Számítógépek gyakorlatilag nem voltak, a kartotékokat értő kezek kezelték, de a rendszer és reakciósebessége egyre lassúbbodott.

Egyébként szinte mindenhez hozzá lehetett jutni, a Rendszer nyilvánvaló híveinek olcsón és azonnal, másoknak sokára és drágábban. Akinek meg egyáltalán nem, az remény­ke­dett: hátha bejut az előző két csoport valamelyikébe. Legalább ételnek bőviben volt az Ország, hála a megerősödött mezőgazdasági nagyüzemeknek.

Általános volt a közmegegyezés a Rendszerrel: Ti hagytok minket lassan gyarapodni, gazdagodni és nem veszitek el az összekuporgatott vagyonkát, mi pedig szemet hunyunk afelett, hogy Titeket idegen hatalom juttatott uralomra, senki sem választott önmagatokon és vazallusai­tokon kívül. És kölcsönösen kinevetjük magunkat és egymást. Így hívták az Országot: „a legvidá­mabb Barakk a Szocialista Táborban”. De barakk volt, őrökkel és kápókkal, meg hazugságból font drótkerítéssel.

 Hárman voltak, fiatalok és részegek. Nem annyira, hogy fetrengtek volna, csak annyira, hogy úgy érezték: erősebbek és okosabbak, mint a Rendszer, amelyben élnek. Valami nagy brahit akartak csinálni. Nem is azért, mert lelkiismeretük diktálta volna, csak amúgy kihívásként. A Rendszer átgondolatlan kihívása volt, hogy letépték az ünnepre kihelyezett vörös zászlót. Azt hitték, senki nem látja. Tévedtek, volt aki segített a Rendszer nyomozóinak. Persze azért már csak úgy nem lehetett eltüntetni egy tábor mélyén őket, mint harminc éve, már a bíróság járta. Rendszerellenes összeesküvéssel vádolva jogerősen három hónapot kaptak. Fiatalok voltak, büntetlen előéletűek, ítéletük inkább a többi fiatalnak szólt. Amolyan tessék-lássék dologgá vált a Rendszer szemében, nem váltak egyértelműen ellenséggé.

Persze a börtönben megkereste őket a Rendszer képviselője. A nyilvánvaló bűnért jóváté­telt követelt, a megbocsátásért szintén. Mindenkinek alá kellett volna írnia egy papírt, szándéknyi­latkozatot, ígéretet, hogy besúgó lesz.

Az Egyik nem írta alá, letöltötte a büntetést, és az élete végéig tartó megbélyegzéstől félve disszidált (akkoriban így hívták és büntették, börtönnel, teljes vagyonelkobzással az engedély nélküli külföldre távozást).

A Másik nem bírta a lelki terrort, amivel az aláírást ki akarták csikarni tőle, öngyilkos lett a börtön­ben.

A Harmadik aláírta és a büntetés megkezdése után pár nappal szabadlábra helyezték.

 A Harmadikat, miután tett pár jelentést, és azokkal elégedettek voltak, jutalmul beiskolázták egy hat hónapos, szakmát adó tanfolyamra. A tanfolyam után ‒ változatlanul az elvárt színvonalú jelentéseinek köszönhetően ‒ új, éles feladatot, megfigyelendő Célszemélyt kapott. Elintézték, hogy elhelyezkedhessen a Rendszer fellegvárának számító Országos Fórumnál, és ráállították a Rendszer egyik nyilvántartott ellenfelére. A Célszemélyt kísérte az Országban a hivatalos utakon és szorgalmasan írta jelentéseit.

Hogy ez meddig tartott, nem fontos. De sajátos, hogy utána a kormány fórumánál, és egy fővárosi fórumnál kapott felelős állásokat.

A besúgó személyisége torzul. Kié gyorsabban, kié lassabban. Miután tudja, érzi, hogy merőben tisztességtelen, aljas dolog, amit csinál, megpróbálja önmaga előtt elfogadhatóvá tenni. A Rendszer hívévé már nem válhat, tehát ki kell emelnie magát az átlagemberek közül. Elhiszi, hogy hatalma van azok felett, akikről jelentéseket ír. Elhiszi, hogy rá nem vonatkoznak az erkölcsi szabályok, ő felette áll az erkölcsnek. Egy idő után megveti azokat, akiket jelent. Hatalmas Én-t növeszt, hogy ne vonatkozzanak rá az általános erkölcsi követelmények.

Mindemellett tudja, hogy aljasság, amit csinál, de már nem teheti meg, hogy abbahagyja. Belső meghasonlása ingerültté teszi a korábbi bizalmasaival. Mivel olykor, sőt egyre gyakrabban hazudnia kell jelentéseiben is, hogy a rettegett megbízó elégedettségét elérje, természetes életformájává válik a színlelés, hazudozás. Az „akár így is történhetett volna” a színtelenebb valóság helyére lép. Mivel többre tartja magát mindenkinél, már elhiszi, hogy a valóságot a kezdet és végpont ismeretében pontosan ki tudja következtetni. Hazugságaival olykor konfliktusba keveredik, de mivel már önmagának is gyakran hazudik, kitalál egy valószerűnek ható történetet, elhiszi s tovább áll. Már csak a hatalom hiányzik, hiszen az odavezető út minden kelléke adott: olyan emberré vált, mint az általa egyébként irigyelt és lenézett Hatalmasok.

Jó esélyt kínál, hogy megdőlt a Rendszer, nem kell már a Harmadik ügynöknek, felszabadul a szoros ellenőrzés alól. Hiszen tudja: ahogy ő másokat, őt is megfigyelte valaki.. De a személyiségtorzulás már nem változik, sőt eredményessége miatt megerősödik.

A Harmadik több kísérletet tesz a hatalom közelébe jutásra, sokadik próbálkozása sikerrel jár. Az ügynökként elsajátított, ideig-óráig hatékony eszközök: a valószerűnek tűnő hazugságok, a megjátszott indulat és együttérzés, a gátlástalan ígéretek, a belehazudott érzelmek és hamis önvallomások. Már az elmúlt Rendszer önmagán megismert eszközei is rendelkezésére állnak: az ellenfelek megosztása és semlegesítése, a félelem bénító rendszerének kialakítása, az ellenfelek megvétele vagy zsarolással passzivitásba kényszerítése, a feltétel nélkül hűségesek megjutalmazása egyaránt hatalma évekre való megerősítését szolgálja.

Itt tart a Mese eddig.

Történetünk légből kapott, de a lég telis-tele van információval. Ha valaki valakire ráismerne, az nem a véletlen, hanem az ember- (és társadalom-) ismeretnek köszönhető. Az Ország már nem Barakk, a Tábor feloszlott, de a Harmadikhoz hasonló emberek itt élnek, sőt nyüzsögnek. És igyekeznek a Barakk-állapotot visszaállítani, mert részükre biztonságos. A Hatalom „megérdemelt” részese­ként pedig békére, egyetértésre, a helyzet elfogadására vagy legalább tudomásul vételére intenek.

Gyerekek! Jól gondoljátok meg, kit választotok!

A Mesének vége, jó lelkiismeretet Gyerekek! Ne aludjatok olyan mélyen! Ébresztő!

 ‒moja‒