Két fontos feladat áll az ország előtt.

Először is: meg kell szabadulnunk az Orbán-rendszertől, vissza kell állítanunk a demokráciát és a jog uralmát.

 A budai József Attila Gimnázium diákjai meghívtak, hogy beszéljek szerda délelőtt iskolájuk udvarán a diáksztrájk alkalmából. Az alábbiakban közreadom az ott elmondottak kissé szerkesztett és enyhén bővített változatát:

Kedves Diákok,

ahogy körülnézek itt az udvaron, eléggé egyértelmű, hogy ez a sztrájk ülősztrájk. (Amerikában: sit in. Franciaországban az, ami így néz ki, egyúttal az intézmény – iskola, egyetem – elfoglalását, és a napi oktatás megakadályozását is jelenti, occupation néven.)

Az utóbbi hetek magyar diáksztrájkjai elsősorban szolidaritási sztrájkok voltak: a diákok a sztrájkoló tanárokkal szolidarizáltak.

A tanároknak jó okuk volt és van sztrájkolni. Először is, gúzsba kötötték őket: megvonták tőlük azt a szabadságot, amely a normális tanításhoz kell. Előírták az időbeosztásukat, előírták a tartózkodási helyüket, és főleg a megtanítandó tananyagot. Amikor én az új diplomámmal először léptem be egy iskolába a hatvanas években, egy idősebb kolléga rögtön odaadta nekem az éves tanmenetét, hogy másoljam le. A tanmenetben az év minden egyes tanórájára megvolt, hogy mi az „oktatási cél” (azaz mit kell megtanítanom azon az órán), mi a „nevelési cél” (azaz mire kell nevelnem a diákokat azon az órán), és milyen tananyaggal, milyen perc-beosztással kell ezt elérnem. A mai rendszer sem sokkal lazább, ráadásul többletfeladatokat is hozott, természetes hát, hogy a tanárok sztrájkolnak a szabadságukért.

A második fontos pont: a teljesítést ellenőrizni is akarja a kormányzat, és fenyegeti a pedagógusokat. A fenyegetettség pedig szorongást szül, és ilyen légkörben és lelkiállapotban nem lehet normális munkát végezni – arról nem is beszélve, hogy milyen ártalmas az egészségre. Érthető hát, ha a tanárok sztrájkolnak a nyugalmukért.

Harmadszor: elvették tőlük a tanítás eszközeit is. Az állam lerohasztotta az iskolaépületeket, nem gondoskodik a tanításhoz szükséges hagyományos és modern eszközökről, ezzel lehetetlenné tette azt a munkát, amelyet elvár és szigorúan ellenőrizni akar.

De a diákoknak nemcsak szolidaritásból van okuk sztrájkolni a tanárokkal együtt. Ha a tanárok szabadon taníthatnak, akkor tudnak azokra figyelni, akiket tanítanak. 1988-ban olvastam egy cikket egy amerikai tanárok által szerkesztett folyóiratban, amelynek a számítógép-használat tanítása volt a témaköre. Egy harmadik osztályos tanítónő elmesélte, hogy ő mit talált ki a téma beillesztésére. A mi fogalmaink szerint nagyjából környezetismeret óráról lehetett szó. Szeptemberben kivitte a gyerekeket az iskola és az országút közötti gazos területre, és ott cövekkel-madzaggal kimértek mindenkinek egy-egy 1 négyzetméteres földdarabot. Azt kérte, folyamatosan figyelje ki-ki a maga birodalmát, mi történik benne: milyen növények nőnek, milyen állatok – rovarok, gyíkok stb. – tanyáznak ott vagy vonulnak keresztül. A megfigyelések rögzítéséhez beszereztek – akkor ott már kereskedelmi forgalomban kapható – egyszerű táblázó szoftvert (mondjuk, mint ma az excel), és a gyerekek megtanulták, hogyan kapcsolják be a gépet, hogyan hívják be a programot, majd hogyan csoportosítsák a megfigyeléseiket, és hogyan rögzítsék őket. Ha nem ismertek egy növényt vagy állatot, a városi könyvtárba kellett menniük, ahol a növény- ill. állathatározóban tudtak utánanézni és azonosítani. Ez a pedagógus szabad volt. Szabadon megoldotta a feladatot, úgy, hogy tekintettel tudott lenni a gyerekekre, akiket tanított. Nem állítom, hogy ma Magyarországon minden pedagógus képes lenne ehhez hasonlót kitalálni, még azt sem, hogy örülne neki, ha kéne. De sokan meg tudnák csinálni, és az ő diákjaik jobban járnának, mert hozzájuk igazodó tananyagot kapnának. A tanári szabadság nem luxus, hanem pedagógiai előny a diák számára, amiért érdemes sztrájkolnotok.

Ha a tanár fenyegetettnek érzi magát, ideges, szorong, akkor hogy tud a diákjaira odafigyelni?! Az otthoni gondokat ne vigyük a munkahelyre – hangzik a bölcs tanács, de a szoros ellenőrzés, az egzisztenciális veszélyeztetettség nem otthoni gond, hanem olyan, ami éppen a munkahelyén, az iskolában várja a tanárt. Ha azt akarjátok, hogy a tanáraitok figyelni tudjanak rátok és törődni tudjanak veletek, akkor érdemes sztrájkolnotok a védelmükért.

És ha azt akarjátok, hogy jó minőségű, modern tudást kapjatok, akkor ahhoz megfelelő finanszírozás – modern eszközök, fenntartás – szükséges. Követeljétek hát nyugodtan diáksztrájkkal, hogy rakja vissza a kormány az oktatási költségvetésbe mindazt, amit kivett belőle – ez milliárdokban mérhető! –, mert ezt, ami a tanárnak munkaeszköze, végül is nem tőle, hanem tőletek, a ti jövőtökből vették el. Adják vissza!

Sokan úgy gondolják, hogy igen, „történtek hibák”, de „mindig történnek hibák”, és ezeket ki lehet egyenként javítani. Szeretném hangsúlyozni azt a véleményemet, hogy ezek a „hibák” itt egységes rendszert alkotnak – egy politikát –, bár ennek a politikának a megvalósításába is csúsztak hibák. Csakhogy mint látjátok, ez a politika, nem a ti érdekeiteket szolgálja! Nem a hibáit kell tehát kijavítani, hanem más oktatáspolitikát kell a helyére állítani. Ez persze politikai cél. Ha tehát valaki azt mondja, hogy ez a sztrájk politikai, akkor én azt mondom: igen, az, mert rájöttünk, hogy azok a következmények, amelyeket rossznak tartunk, rendszert alkotnak, pontonként nem lehet megszüntetni őket, hanem új, a mi érdekeinknek megfelelő politikát kell a helyére állítani. És azért sztrájkoljunk, hogy ezt elérjük.
(A kép illusztráció)

Csákó Mihály

Kedves barátaim!

A minap rendkívüli megtiszteltetés ért. Munkahelyemen meglátogatott az üzemi tanács vezetője.

Közölte, hogy nyugdíjba vonulásom alkalmából nem tudnak pénzjutalomban részesíteni, de úgy gondolják, megtisztelnek egy stadionnal. Gondoltam ez csak valami vicc lehet. Ők viszont komolyan gondolták, ugyanis nagyon jó kapcsolatokat ápolnak a stadion nevű kormánnyal. Jó-jó mondtam, de hát az is pénzbe kerül.

Ne aggódjak, stadion miniszterelnök biztosítja az önrészt, a többit pedig a kisvasút és stadion minisztérium pályázatából megoldják, úgy hogy kisvasút is csatlakozik a stadionhoz. Kérdezték, hogy a Kerepesi focipálya helyén a temető mellett jó lesz-e az ékszerdoboznak is beillő aréna? Győzködtek, bátran ecseteljem az igényeimet, a közpénzből futja mindenre, mert átalakul magán pénzre.

Nagyszerű, akkor Felcsúti Puskás akadémiáról a Kerepesi ördögökhöz igazoló labdazsonglőrök kisvasúttal hamar megérkeznek. Kérem, hogy az öltözőből futószalag kapcsolódjon a ravatalozóhoz, hogy a felcsúti akadémiáról kikerült futballzseni ígéretek gyorsan el tudják temetni a tehetségüket, megelőzve a nemtetszésüket hangoztató legalább több tucatnyi magas színvonalhoz szokott szurkolótábor felháborodását.

Végül arra, hogy saját VIP páholy és rólam való elnevezésen kívül van-e még valami óhajom, a következőt válaszoltam:

Kérem, legyen a stadion negyvenötezer nézőt befogadó, mert akkor már biztosan szeretett Kerepes városomban rendezik a 2024-es megyei harmadosztályú világbajnokságot, ahol a kezdőrúgást Foczi Viki fogja elvégezni, mert kell egy csapat és sok stadion és persze kisvasút!

Gombkötő Róbert

Minden egy dobozon kezdődött, al is csút, fel is csút.

– Apa fogjál nekem békát.
– Majd fog a Kádár Jancsi.

És jött a karácsony.
– Apa vegyél nekem kisvasutat.
– Ugyan, majd, ha felnősz, veszel magadnak igazit.
– De miből apa?
– Közpénzből.

Felnőtt és lőn nagy vagyon. Miből? Közpénzből.

És szól a lány:
– Apa megyek okosodni Svájcba tizenöt millióért.

Hogyan? A saját lábamon állok.
Miből? Sötétségből, közpénzből!

A még mindig legvidámabb barakknak tűnő Orbanciában sok százmilliót fizetnek a sötétségért.
Hogyan? Közpénzből kicserélik az izzókat.

– Most, hogy durvára megállok a saját lábatokon, nekem is kell szálloda, meg minden kell!
Miből édes lányom? Közpénzből!

Ja, emlékeztek, volt egy adó. Ugyan, menj már nem nav. Rádióadó, ahol bemondták, hogy remélem, ágyban vagytok már.

Ma arról mesélek, hogyan nem lettem bűnöző. Eltitkoltam.

Nem kell kukacoskodni, mindig úgy változtattam a törvényeket, mert megtehetem, hogy negyvenhét ezerből kijöjjön. Én vagyok a nemzeti elvezető, ezért mindent titkosítok ezer évre. Már most közlöm, senki nem tudhatja meg miért az enyém minden, közpénzből!

Tanulság? Ha ez a mese, mi lehet a valóság?

Gombkötő Róbert

Nem volt szabad az Ország, még annyira sem, mint a mostani. „Létező szocializmusnak” hívták. A diktatúra már nem volt olyan kemény, mint huszonöt évvel azelőtt. De a Rendszer keményen megtorolta a hivatalossal ellentétes véleményeket, azok csak súgva, baráti körben hangzottak el. A besúgástól, büntetéstől, ellehetetlenüléstől való félelem tartotta egyben a Rendszert. És valóban: a Rendszer nyilvántartotta barátait és ellenfeleit. Ez utóbbiak nem voltak olyan sokan, hogy nehéz feladat lett volna nyilvántartásuk. És az ellenfelek mellett előbb utóbb akadt egy-két, nehéznek ígérkező esetben még több ember, aki rendszeresen tájékoztatta a Rendszer Fenntartóit arról, hogy hol mi hangzott el, mit írtak le, kihez jutott el, amit leírtak. De a besúgási rendszer nem volt tökéletes, állandó karbantartást, bővítést igényelt, és az ellenfelek száma is ‒ lassan ‒ szaporodott: egyre többen voltak, akik nem eléggé féltek, így megfigyelendők­ké váltak. A rendszer szorgalmas adatgyűjtőin olykor úrrá lett az ilyen Rendszerek természetes velejárója: a paranoia. Már ellenőrizték az ellenőröket is, újabb és újabb besúgókra lett szükség. Számítógépek gyakorlatilag nem voltak, a kartotékokat értő kezek kezelték, de a rendszer és reakciósebessége egyre lassúbbodott.

Egyébként szinte mindenhez hozzá lehetett jutni, a Rendszer nyilvánvaló híveinek olcsón és azonnal, másoknak sokára és drágábban. Akinek meg egyáltalán nem, az remény­ke­dett: hátha bejut az előző két csoport valamelyikébe. Legalább ételnek bőviben volt az Ország, hála a megerősödött mezőgazdasági nagyüzemeknek.

Általános volt a közmegegyezés a Rendszerrel: Ti hagytok minket lassan gyarapodni, gazdagodni és nem veszitek el az összekuporgatott vagyonkát, mi pedig szemet hunyunk afelett, hogy Titeket idegen hatalom juttatott uralomra, senki sem választott önmagatokon és vazallusai­tokon kívül. És kölcsönösen kinevetjük magunkat és egymást. Így hívták az Országot: „a legvidá­mabb Barakk a Szocialista Táborban”. De barakk volt, őrökkel és kápókkal, meg hazugságból font drótkerítéssel.

 Hárman voltak, fiatalok és részegek. Nem annyira, hogy fetrengtek volna, csak annyira, hogy úgy érezték: erősebbek és okosabbak, mint a Rendszer, amelyben élnek. Valami nagy brahit akartak csinálni. Nem is azért, mert lelkiismeretük diktálta volna, csak amúgy kihívásként. A Rendszer átgondolatlan kihívása volt, hogy letépték az ünnepre kihelyezett vörös zászlót. Azt hitték, senki nem látja. Tévedtek, volt aki segített a Rendszer nyomozóinak. Persze azért már csak úgy nem lehetett eltüntetni egy tábor mélyén őket, mint harminc éve, már a bíróság járta. Rendszerellenes összeesküvéssel vádolva jogerősen három hónapot kaptak. Fiatalok voltak, büntetlen előéletűek, ítéletük inkább a többi fiatalnak szólt. Amolyan tessék-lássék dologgá vált a Rendszer szemében, nem váltak egyértelműen ellenséggé.

Persze a börtönben megkereste őket a Rendszer képviselője. A nyilvánvaló bűnért jóváté­telt követelt, a megbocsátásért szintén. Mindenkinek alá kellett volna írnia egy papírt, szándéknyi­latkozatot, ígéretet, hogy besúgó lesz.

Az Egyik nem írta alá, letöltötte a büntetést, és az élete végéig tartó megbélyegzéstől félve disszidált (akkoriban így hívták és büntették, börtönnel, teljes vagyonelkobzással az engedély nélküli külföldre távozást).

A Másik nem bírta a lelki terrort, amivel az aláírást ki akarták csikarni tőle, öngyilkos lett a börtön­ben.

A Harmadik aláírta és a büntetés megkezdése után pár nappal szabadlábra helyezték.

 A Harmadikat, miután tett pár jelentést, és azokkal elégedettek voltak, jutalmul beiskolázták egy hat hónapos, szakmát adó tanfolyamra. A tanfolyam után ‒ változatlanul az elvárt színvonalú jelentéseinek köszönhetően ‒ új, éles feladatot, megfigyelendő Célszemélyt kapott. Elintézték, hogy elhelyezkedhessen a Rendszer fellegvárának számító Országos Fórumnál, és ráállították a Rendszer egyik nyilvántartott ellenfelére. A Célszemélyt kísérte az Országban a hivatalos utakon és szorgalmasan írta jelentéseit.

Hogy ez meddig tartott, nem fontos. De sajátos, hogy utána a kormány fórumánál, és egy fővárosi fórumnál kapott felelős állásokat.

A besúgó személyisége torzul. Kié gyorsabban, kié lassabban. Miután tudja, érzi, hogy merőben tisztességtelen, aljas dolog, amit csinál, megpróbálja önmaga előtt elfogadhatóvá tenni. A Rendszer hívévé már nem válhat, tehát ki kell emelnie magát az átlagemberek közül. Elhiszi, hogy hatalma van azok felett, akikről jelentéseket ír. Elhiszi, hogy rá nem vonatkoznak az erkölcsi szabályok, ő felette áll az erkölcsnek. Egy idő után megveti azokat, akiket jelent. Hatalmas Én-t növeszt, hogy ne vonatkozzanak rá az általános erkölcsi követelmények.

Mindemellett tudja, hogy aljasság, amit csinál, de már nem teheti meg, hogy abbahagyja. Belső meghasonlása ingerültté teszi a korábbi bizalmasaival. Mivel olykor, sőt egyre gyakrabban hazudnia kell jelentéseiben is, hogy a rettegett megbízó elégedettségét elérje, természetes életformájává válik a színlelés, hazudozás. Az „akár így is történhetett volna” a színtelenebb valóság helyére lép. Mivel többre tartja magát mindenkinél, már elhiszi, hogy a valóságot a kezdet és végpont ismeretében pontosan ki tudja következtetni. Hazugságaival olykor konfliktusba keveredik, de mivel már önmagának is gyakran hazudik, kitalál egy valószerűnek ható történetet, elhiszi s tovább áll. Már csak a hatalom hiányzik, hiszen az odavezető út minden kelléke adott: olyan emberré vált, mint az általa egyébként irigyelt és lenézett Hatalmasok.

Jó esélyt kínál, hogy megdőlt a Rendszer, nem kell már a Harmadik ügynöknek, felszabadul a szoros ellenőrzés alól. Hiszen tudja: ahogy ő másokat, őt is megfigyelte valaki.. De a személyiségtorzulás már nem változik, sőt eredményessége miatt megerősödik.

A Harmadik több kísérletet tesz a hatalom közelébe jutásra, sokadik próbálkozása sikerrel jár. Az ügynökként elsajátított, ideig-óráig hatékony eszközök: a valószerűnek tűnő hazugságok, a megjátszott indulat és együttérzés, a gátlástalan ígéretek, a belehazudott érzelmek és hamis önvallomások. Már az elmúlt Rendszer önmagán megismert eszközei is rendelkezésére állnak: az ellenfelek megosztása és semlegesítése, a félelem bénító rendszerének kialakítása, az ellenfelek megvétele vagy zsarolással passzivitásba kényszerítése, a feltétel nélkül hűségesek megjutalmazása egyaránt hatalma évekre való megerősítését szolgálja.

Itt tart a Mese eddig.

Történetünk légből kapott, de a lég telis-tele van információval. Ha valaki valakire ráismerne, az nem a véletlen, hanem az ember- (és társadalom-) ismeretnek köszönhető. Az Ország már nem Barakk, a Tábor feloszlott, de a Harmadikhoz hasonló emberek itt élnek, sőt nyüzsögnek. És igyekeznek a Barakk-állapotot visszaállítani, mert részükre biztonságos. A Hatalom „megérdemelt” részese­ként pedig békére, egyetértésre, a helyzet elfogadására vagy legalább tudomásul vételére intenek.

Gyerekek! Jól gondoljátok meg, kit választotok!

A Mesének vége, jó lelkiismeretet Gyerekek! Ne aludjatok olyan mélyen! Ébresztő!

 ‒moja‒

Manapság nagyon sok szó esik ezekről, ezért úgy döntöttem én is hozzászólok ehhez a témához.

33 éves koromig éltem Magyarországon, pár évet Rákosi alatt, legtöbbet Kádár elvtárs idejében. Ennek ellenére, vagy éppen ennek köszönhetően – diplomás közgazdászként mentem férjhez egy angol emberhez 1981-ben. Ne feledjétek ez még a „vasfüggöny” időszaka volt. A pesti esküvő után 16 évet töltöttem Angliában, 16 évet Magyarországon és az utolsó kettőt (OV miatt) Wales-ben.

 Tehát van tudomásom arról, hogy mi is a hazaszeret és mi is a honvágy. Mindkettőt átéltem/átélem.

 Először is határozzuk meg a fogalmakat.

 Honvágy:

1.  Az amikor valaki egy idegen országban egy partira megy, mindenki kedves, aranyos mert itt (általában) szeretik a külföldieket és hallgatjuk a beszélgetést és fogalmunk sincs arról, hogy mit is mondanak. Ez nem nyelvi probléma, ez azért van, mert nem tudjuk kiről is beszélnek? Miről beszélnek? Ki is az a színésznő, akivel ez és ez történt? Melyik pártvezér mondta, hogy…? Miért is kapott az a színdarab rossz kritikát? Melyik a legegyszerűbb út a …-ba? … Én otthon mindent tudtam, itt meg fogalmam sincs miről beszelnek? És ennek semmi köze a nyelvi problémákhoz.
   És akkor előjön a honvágy.
   
2. jött a levél, hogy Józsi bácsi hirtelen beteg lett, kórházba vitték…. Én itt vagyok, nem tudok mit csinálni…
   És akkor előjön a honvágy.
3. Vendégek jönnek vacsorára, nem tudom mi a szokás, zavar, hogy nem tudom. Otthon minden egyszerű volt.
   És akkor előjön a honvágy.
4. Végre van állásom, aranyosak a kollégák, értekezlet lesz, nekem kell jegyzőkönyvet írni és nem tudom. itt mi a szokás.
   És akkor előjön a honvágy.

Tehát honvágy az amikor vágyunk valami felé, amit megszoktunk, ami ismerős.

 Mennél jobban megismerjük az új környezetet, mennél több barátunk lesz itt, annál kevésbé lesz honvágy, hiszen itt is „itthon” vagyunk.

Hazaszeretet:
ez teljesen más téma. Mindig is (pár évvel ezelőttig) büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. Büszkén soroltam fel Kodályt, Bartókot, Bírót (itt Byro-nak hivják) és a többi „híres” magyart. Ismerem a történelmünket, az irodalmunkat és zenénket, a kultúránkat. Teljes szívemmel magyar vagyok. Kádár idejében is, mikor ide kerültem, nem titkoltam, és szívesen meséltem magunkról.

 Az elmúlt 2 évben ez megfordult. Ha nem kérdezik, nem mondom honnan jöttem. Szégyellem magam. Pedig most is dolgozom (67 évesen) önkéntesként egy jótékonysági cégnél. A hazámat szeretem, mert ott születtem, ott nőttem fel, de ami most történik vele, az elképesztő és szégyellem, mert én nem ilyen társadalomban nőttem fel, engem nem erre tanítottak.

 A férjem – mivel külföldi – már 2 évvel ezelőtt érezte, hogy mi lesz, ezért hagytuk ott Magyarországot. A „plakátok” sajnos bebizonyították, hogy neki volt igaza. Hazaszeretet? Igen, Magyarországot, mint szülőhazámat, letagadni nem fogom. ……

(a kép illusztráció a netről)

 Sarolta Davis

Mottó:
Ha az embernek barátai vannak megfelelő helyeken, akkor minden van.

Érdekes világot élünk. Minden tele van azzal, hogy de jó, milyen sok pénz megy a KKV-nak (Mikro-, kis-, és középvállalkozások), a 2014–2020-as keret kb. 45%-a.

HURRÁ!

Csak van egy apró gond: soha ilyen szigorítások nem voltak, ilyen kemény területi listák, tevékenységlisták, beszerezhető termékekben megkötések.
2012. márciusa óta a Közép-magyarországi régióban egyetlen gazdaságfejlesztési kiírás volt nyitva mindössze 1 hónapig. 2013. őszén az összes gazdaságfejlesztési kiírás lezárult. A KKV tőkeigénye nagy. Apró lehetőségek még 2014-ben is voltak: munkaügyi hivatalok által kiírt munkahelyteremtés és az ahhoz kapcsolódó eszközbeszerzés. (Korábbi években is). 2014-ben 13 milliárd forint keretösszeggel. Ezt a kiírást idén nem hozták ki, át akarták az Európai Unió égisze alá tolni.

Valami félresikerülhetett.

Magyar Közlönyben 2015. márciusában megjelent egy ütemterv az idei gazdaságfejlesztési támogatásokról.
Már ebben látszik az egyenlőtlenség: sok a kiemelt felhívás (1–2 nyertesnek címezve, nagy összeggel), és kevés ami valóban a mikro-, kis-, és középvállalkozásoknak szól.

A tervezetekből is látszott, hogy ezek a kiírások nagyon kirekesztőek. 2015-ben Budapest és Pest megye továbbra sem jut semmi forráshoz, tán 2016-ban, 4 év elteltével – reménykedjünk. A rutinos pesti vállalkozó már telephelyeket hoz létre az ország különböző területein.

A Magyar Közlöny szerint 2 kiírásnak kellett volna megjelennie 2015. áprilisában (ez a 700 milliárdos forrásmegvonás miatt csúszott, bár a kettőnek semmi köze egymáshoz).
A kiírásokról előzetesek kiszivárogtak: Az egyik lett volna a termelési képességet ösztönző kiírás 80 milliárd keretösszeggel, igényelhető minimális támogatás: 5 millió Ft, 50%-os állami támogatással. A másik lett volna a korábbi Munkaügyi központok általi kiírás, 5 milliárd Ft keretösszeggel.

Lehetett tudni előre a kirekesztések mértékét: nagyon csúf településlista – csak a Szabad vállalkozási zónák településein pályázhatnak bármilyen tevékenységet folytató cégek – már az átlag kisváros is kizárva, Nyugat-Dunántúl kizárva – főleg Észak-Alföld és Észak-Magyarország települései, de azok is nagyon szűrten. Azért pár 5000 fő feletti település benn maradt, pl. Ózd, Szerencs, Kunszentmárton, stb. 57 mindössze.
Amit lehetett tudni még előre: tevékenység lista is lesz: vagy szabad vállalkozási zóna vagy csak és kizárólag gyártó tevékenységet folytató cégek. Sajnos ma Magyarország nem a vas-és acél országa, és főleg szolgáltató tevékenység uralja a piaci környezetet. Úgy tűnik itt megint vissza akarnak vezetni valamit, amit legjobb lenne elfelejteni. (Ősszel a választások fényében kiírt pályázatok ugyanezt a célt szolgálták).
A kiírásokat húzták, halasztották, már átlépték a mulasztásos törvénysértést is..

És íme: 2015. június 8-án megjött a „csoda”.. 2 db kiírás , és „lőn” meglepetés.
(GINOP-1.2.2-15:  Mikro-, kis- és középvállalkozások kapacitásbővítő beruházásainak támogatása
( Felhívás; 20 milliárd Ft keretösszeg, min. 5 millió Ft támogatás: ez az ami valóban megfelel a kisvállalkozásoknak)

illetve

GINOP-1.2.1-15 - Mikro-, kis- és középvállalkozások termelési kapacitásainak bővítése (Felhívás; 65 milliárd keretösszeg, min. 50 millió Ft támogatás)

A két pályázatra összesen szánt 85 milliárd Ft elosztása érdekesen megváltozott.

A Termelési kapacitás kibővítését célzó kiírás keretösszege 65 milliárd lett, minimálisan igényelhető összeg: 50 millió, max. 500 millió Ft, és ez csak 50%-a a projektértéknek, a maradék 50%-ot a pályázónak kell hozzá tennie. Ehhez szintén tartozik településlista és tevékenységlista.. A sajtóban így jelent meg: kijött a várva várt kiírás – biztos van, akinek ez jó lesz, de az átlag kisvállalkozó megint becsapva érzi magát.

A Termelési kapacitások bővítése c. pályázat mindössze 20 milliárdos kerettel a valódi kisvállalkozókat érinti. Településlista, tevékenységlista, beszerezhető eszközök listája és még sok apróbb, de annál nehezebben teljesíthető kritérium is terheli őket.

Szeptemberben várható a korábbi kombinált mikrohitelhez hasonló kiírás megjelenése: vajon ott mire számíthatunk??

(kép innen)

Nagy Judit

„– A zsidó aljas, piszkos egy népség – mondta
a jelenleg kormányhivatalnokként dolgozó
Sisák Imre, egykori pásztói polgármester,
volt parlamenti képviselő, akinek egykori szavairól tett közzé videofelvételt a 444.hu.”

Ateista vagyok. Szüleim után elvileg római katolikus. Ha a családomat nézzük, magától értetődően zsidó és cigány is. Magyarnak mondom magam, de felmenőim alapján inkább német lennék. Meg svájci. Is. Ja, és valamiért jól mennek a szláv nyelvek, ki tudja ...?

Ma volt szerencsém végigülni Dopeman perének első részét. A tárgyalás alatt végig nem sikerült teljes bizonyossággal eldöntenem, hogy vajon vannak-e a teremben kandi kamerák, vagy pedig ez az egész véresen komoly.

De nem arról szeretnék most beszélni, hogy mi fér bele a politikai vélemény-nyilvánítás fogalmába, nem is arról, hogy Dopeman – meg nem vádolt bűntársaival együtt – megvalósította-e azt a bűncselekményt, ami a vádiratban áll. A szólásszabadságról, előadói szabadságról sem szeretnék most írni.

Reggel másodszor adtam be gyermekemet a vonzó nevű, Byron Hill Road-on található általános iskolába.

A búcsú közben elibénk pattant egy alacsony, indonéz karakterjegyekkel megáldott leányka. Csillogó fekete varkocs, széles arccsontok, alig 130 cm.

– Are you Hungarian? – szegezte nekünk köszönés nélkül a kérdést.

Kislányom lemerevedett a váratlan rohamtól, én meg arra számítottam, hogy valami szokásos poén (pl. „Are you hungry in Hungary?”) következik. Komolyan a szénfekete szemekbe néztem, és én feleltem a gyerek helyett, hogy igen, magyarok vagyunk.

A választ hallatán a kislány felragyogott, kitárta a karját, és széles mosollyal jelentette be:

– De jó – én meg finn! – és a nyelvrokonság boldog tudatával viharzott tova magával ragadva a kislányomat is.

Eszter Lánc