A budai József Attila Gimnázium diákjai meghívtak, hogy beszéljek szerda délelőtt iskolájuk udvarán a diáksztrájk alkalmából. Az alábbiakban közreadom az ott elmondottak kissé szerkesztett és enyhén bővített változatát:

Kedves Diákok,

ahogy körülnézek itt az udvaron, eléggé egyértelmű, hogy ez a sztrájk ülősztrájk. (Amerikában: sit in. Franciaországban az, ami így néz ki, egyúttal az intézmény – iskola, egyetem – elfoglalását, és a napi oktatás megakadályozását is jelenti, occupation néven.)

Az utóbbi hetek magyar diáksztrájkjai elsősorban szolidaritási sztrájkok voltak: a diákok a sztrájkoló tanárokkal szolidarizáltak.

A tanároknak jó okuk volt és van sztrájkolni. Először is, gúzsba kötötték őket: megvonták tőlük azt a szabadságot, amely a normális tanításhoz kell. Előírták az időbeosztásukat, előírták a tartózkodási helyüket, és főleg a megtanítandó tananyagot. Amikor én az új diplomámmal először léptem be egy iskolába a hatvanas években, egy idősebb kolléga rögtön odaadta nekem az éves tanmenetét, hogy másoljam le. A tanmenetben az év minden egyes tanórájára megvolt, hogy mi az „oktatási cél” (azaz mit kell megtanítanom azon az órán), mi a „nevelési cél” (azaz mire kell nevelnem a diákokat azon az órán), és milyen tananyaggal, milyen perc-beosztással kell ezt elérnem. A mai rendszer sem sokkal lazább, ráadásul többletfeladatokat is hozott, természetes hát, hogy a tanárok sztrájkolnak a szabadságukért.

A második fontos pont: a teljesítést ellenőrizni is akarja a kormányzat, és fenyegeti a pedagógusokat. A fenyegetettség pedig szorongást szül, és ilyen légkörben és lelkiállapotban nem lehet normális munkát végezni – arról nem is beszélve, hogy milyen ártalmas az egészségre. Érthető hát, ha a tanárok sztrájkolnak a nyugalmukért.

Harmadszor: elvették tőlük a tanítás eszközeit is. Az állam lerohasztotta az iskolaépületeket, nem gondoskodik a tanításhoz szükséges hagyományos és modern eszközökről, ezzel lehetetlenné tette azt a munkát, amelyet elvár és szigorúan ellenőrizni akar.

De a diákoknak nemcsak szolidaritásból van okuk sztrájkolni a tanárokkal együtt. Ha a tanárok szabadon taníthatnak, akkor tudnak azokra figyelni, akiket tanítanak. 1988-ban olvastam egy cikket egy amerikai tanárok által szerkesztett folyóiratban, amelynek a számítógép-használat tanítása volt a témaköre. Egy harmadik osztályos tanítónő elmesélte, hogy ő mit talált ki a téma beillesztésére. A mi fogalmaink szerint nagyjából környezetismeret óráról lehetett szó. Szeptemberben kivitte a gyerekeket az iskola és az országút közötti gazos területre, és ott cövekkel-madzaggal kimértek mindenkinek egy-egy 1 négyzetméteres földdarabot. Azt kérte, folyamatosan figyelje ki-ki a maga birodalmát, mi történik benne: milyen növények nőnek, milyen állatok – rovarok, gyíkok stb. – tanyáznak ott vagy vonulnak keresztül. A megfigyelések rögzítéséhez beszereztek – akkor ott már kereskedelmi forgalomban kapható – egyszerű táblázó szoftvert (mondjuk, mint ma az excel), és a gyerekek megtanulták, hogyan kapcsolják be a gépet, hogyan hívják be a programot, majd hogyan csoportosítsák a megfigyeléseiket, és hogyan rögzítsék őket. Ha nem ismertek egy növényt vagy állatot, a városi könyvtárba kellett menniük, ahol a növény- ill. állathatározóban tudtak utánanézni és azonosítani. Ez a pedagógus szabad volt. Szabadon megoldotta a feladatot, úgy, hogy tekintettel tudott lenni a gyerekekre, akiket tanított. Nem állítom, hogy ma Magyarországon minden pedagógus képes lenne ehhez hasonlót kitalálni, még azt sem, hogy örülne neki, ha kéne. De sokan meg tudnák csinálni, és az ő diákjaik jobban járnának, mert hozzájuk igazodó tananyagot kapnának. A tanári szabadság nem luxus, hanem pedagógiai előny a diák számára, amiért érdemes sztrájkolnotok.

Ha a tanár fenyegetettnek érzi magát, ideges, szorong, akkor hogy tud a diákjaira odafigyelni?! Az otthoni gondokat ne vigyük a munkahelyre – hangzik a bölcs tanács, de a szoros ellenőrzés, az egzisztenciális veszélyeztetettség nem otthoni gond, hanem olyan, ami éppen a munkahelyén, az iskolában várja a tanárt. Ha azt akarjátok, hogy a tanáraitok figyelni tudjanak rátok és törődni tudjanak veletek, akkor érdemes sztrájkolnotok a védelmükért.

És ha azt akarjátok, hogy jó minőségű, modern tudást kapjatok, akkor ahhoz megfelelő finanszírozás – modern eszközök, fenntartás – szükséges. Követeljétek hát nyugodtan diáksztrájkkal, hogy rakja vissza a kormány az oktatási költségvetésbe mindazt, amit kivett belőle – ez milliárdokban mérhető! –, mert ezt, ami a tanárnak munkaeszköze, végül is nem tőle, hanem tőletek, a ti jövőtökből vették el. Adják vissza!

Sokan úgy gondolják, hogy igen, „történtek hibák”, de „mindig történnek hibák”, és ezeket ki lehet egyenként javítani. Szeretném hangsúlyozni azt a véleményemet, hogy ezek a „hibák” itt egységes rendszert alkotnak – egy politikát –, bár ennek a politikának a megvalósításába is csúsztak hibák. Csakhogy mint látjátok, ez a politika, nem a ti érdekeiteket szolgálja! Nem a hibáit kell tehát kijavítani, hanem más oktatáspolitikát kell a helyére állítani. Ez persze politikai cél. Ha tehát valaki azt mondja, hogy ez a sztrájk politikai, akkor én azt mondom: igen, az, mert rájöttünk, hogy azok a következmények, amelyeket rossznak tartunk, rendszert alkotnak, pontonként nem lehet megszüntetni őket, hanem új, a mi érdekeinknek megfelelő politikát kell a helyére állítani. És azért sztrájkoljunk, hogy ezt elérjük.
(A kép illusztráció)

Csákó Mihály