Négy hónap telt el.

Eleinte kelletlenek voltak a gyerekek. Otthon maradtak a barátok. Kaptak mobilt – lett Viber és Whatsup és Skype, lett napi kapcsolat. Pár hét után megjegyezte az egyik, hogy itt az utcán mindeki mosolyog. (Túlzás, csak azok, akikkel beszédbe elegyedik az ember.)

Majd beindult az iskola. Az osztályban mindenki kapott Ipad-et, ujjlenyomattal fizetnek a kantinban, és nem kell iskolatáska, mert a neten van a teljes tananyag. Magolni sem kell – csak gondolkodni. Verset írni. Választást „játszani”, megtapasztalni, amíg az igazi tart. Közben megérkezett a polcuk, az ágyuk, minden kedvenc holmi, amit szerettek. Megnyugodtak, biztonságban érzik magukat, hiszen most 6 körül esténként már együtt van a család.

Az első hazaút előtt megkérdezték, beszélhetnek-e arról otthon, hogy itt jobb a suli, olcsóbb a ruha, az ennivaló, és nincs cigányozás/zsidózás/arabozás stb.
– Szerintem ne úgy mondjátok, hogy itt „jobb” – elég a „jó”. Ne hasonlítsátok össze. Nem esne jól, nem lenne... tapintatos. Értitek, ugye?
Elkomolyodtak, majd bólintottak.
Értik.

Eszter Lánc